Karácsonytalan január. A fenyők barnuló holttestekként
fekszenek az utcákban. Kocsonyás vérük ezüstösen remeg.
A korzó melleti kis utcában megrekedt a levegő: a
házsorok közt sűrű, szürke masszaként gomolyog az ódon házak
lelke. Blum Imolában tüskéket támasztott a légszomj.
A kávéház kirakatüvegeit megülő súlyos, savanyú pára
szivárog: kavargó sör-, bor- és testszag. Az ablakok mögött
bársonyos fal áll, óriás, zöld függöny.
Benn mindent bevont a lámpák sárgás nyálkája. Az
ismerősök köszönőszava halvány; szemük sárga födelű kráter.
A nagy kartonmappa ott áll az asztal lábának támasztva,
benne a rajzok. A Kedves rajzai. Ábel rajzai.
Az asztal hűvös, fehér márványa felett úgy tűnik, a
Kedves mosolyát tejüveg fedi. Sikamlós, idegen mosoly.
Szemgolyói fekete tócsák s furcsa, domború világot
tükröznek. Ábel a szavakat lassan ejti, kóstolgatva. A
fákról mesél. A karácsonyfákról, melyeket sosem dobnak ki,
hanem vízkeresztkor összegyűlik a család, s a nagyapa
kertjébe temetik. Minden karácsonyuk ott van, a füvekben.
A nagyapa magas, madárszerű professzor; kinek
szobájában bekeretezett, színtelen virágok nőnek a falakon
és kifeszített szárnyú lepkék vergődnek füstös üvegek alatt.
A szobában a régi, megsárgult dokumentumok édeskés szaga
terjed s finom páraként lepi a függönyöket, a nagyapa
ingjeit, nadrágjait. És az egyik sarokban cirkalmas betűjű
herbáriumlapok közt függ a fémkrisztusú kereszt.
A nagyapa hite fenyőket növeszt az emberben.
És a polcokon, könyv-matuzsálemek közt áll formalinban
az idő.
Ábel szavaiba hangtalanul hasít bele a pincéré haja
tompa színű és csúszós az ócska halolajtól… talán a szemét
is bekente- fénytelen, zavaros maszat. A pincér bőrének
színe egybeolvad a kávéval; lábánál finoman megrezdül a
mappa, zizegnek benne a papírosok.
Imolában a Kedves valamilyen öreg, mély iszapot
bolygatott meg, a páráknak nagyapa- illata van.
Vajúdni látszott a csönd. Ábel az asztalra tette a
mappát. A nagy, kék kartonon egy cimke volt és rajta fekete
tintával írott, kacskaringós számok és betűk voltak. Talán
irattári szám. Ilyenekben hozhatta haza a nagyapa a
levéltári dokumentumokat.
A lapok finom, síma tapintásúak. Rajtuk madarak.
Furcsa, torz, fekete madarak. Tolluk szúr, mint a tüske.
Színes napernyők alatt sakkoznak vagy bicikliznek, vagy
apró, kétkerekű autókat hajtanak, halálmadarakat játszanak
és bálba készülnek. Morajló Bábel. Röptük huzatos
szögleteket ír a szerelembe. Kiszippantja a nagyapa- illatú
párákat s vákumot teremt. Ezernyi madár görcsös krákogása
hallatszott a légüres térben. Borzas testükön piros pont a
szemük.
Imola látta, hogy a selymes papírról kicsusszan egy
madár. Kiröppen, és Ábel vállára ül; aztán még egy;
sakktáblát hoz magával a szárnya alatt. És egyre több jön
kifelé. Tricikliken, autókon, napernyőket szorítanak és
akasztófát hoznak magukkal, s csak jönnek, özönlenek a
rajzokról. Hollószerű varjak. Denevérszárnyukkal csapkodnak,
egy- egy vergődve vonszolja csonka testét.
Amikor Imola hozzáért az egyikhez, az nem röppent el.
Tövis- tolla flsebezte a lány kezét, de a csontja puha volt,
mint a vaj. Imola meg akarta símogatni, de a madár nem
engedte. Csőre éles, mint a borotvapenge.
A nyak lágy volt és meleg, mikor megszorította. Érezni
lehetett a csontok halk ropogását és látni, hogy a szárnyak
aprókat verdesnek… A triciklis vadabb volt és erősebb;
sokáig kínlódott… az autós is és talán a biciklis volt a
legerősebb.
Imola nem fáradt ki. Puhán, lányosan dolgozott.
Madarakat szelídített; gnóm, hollószerű varjakat. Aztán
szép, egyenes sorban az asztalra fektette őket, a
kartonmappára. Vékony erekben csorgott a sárgás lé belőlük.
Otromba testük még néha mozdult.
Mielőtt Ábel becsomagolta volna a lapokat, Imola még
egyszer megnézte rajtuk a madarakat. Ott voltak. Csak az
asztalon állt apró tócsákban a szirupszerű lé.
A szerelem nagyapa- illatát megfojtották a szelíd
madártetemek.
Boros Viktória
