Ez a szép nyári történet 2005 -ben esett meg velem, lássátok:

Történt 4 éve, hogy Brac szigetén - Bolon nyaraltunk. Aki járt már arra, ismerheti a Zlatni Rat - felülről legendásan szép strandját, ami egy türkizkék tenger által övezett hófehér szarvként nyúlik az Adriába. A szarv, az áramlásoktól függően kanyarodik valamelyik irányba. A sziget közepén egy meglepően hirtelen hegy emelkedik a magasba, csalogatóan hívogatja az ernyővel érkezőket. Állítólag reggel - délelőtt szinte minden nap lehet itt repülni valamelyik irányba.

Egyik reggel el is indultunk az én Roland barátommal hogy meghódítsuk a sziget légterét. A starthelynek tűnő tisztásra egy turista látványosságnak látszó romos épülettől nem messze találtunk rá. A kilátás felülmúlhatatlan! Nem volt erős idő, a lefele út csendes gyönyörködtető pillanatokkal telt. Kattogtak a fényképezőgépek, készültek a giccses képeslapra való fotók.

Napok óta figyeltük a terepet, és úgy ítéltük meg, hogy a látványos strand szarv végén mindig kevés a turista, valamint szép - akadálymentes, gömbölyű fehér kavicsos a talaj. Egyszóval jó lesz ott leszállni és fürdőzni az ámuló turista hadak irigykedő tekintetében.

Roland le is szált, fürdőzött stb…

Én hogy még több képeslap készülhessen a “szarv” egyik partja mentén suhantam, és megpillantottam két sellőlányt a vízben, akik hevesen integettek. No gondoltam “ez még belefér”, és tettem egy kört, oly lazán, mintha egy sirály, a vacsora utáni hazafele úton lábát lógatva épphogy érintve a habokat, búcsút intene a végtelen ebédlőasztalnak.

A kör végül mégsem lett annyira nagyon laza.

A tenger fölé érve akkorát süllyedtem, hogy már csak abban reménykedhettem, szárazon megúszom a kis kitérőt, és elérem a partra való merőleges vetületemet. Hunok büszke leszármazottjaként hujjogtam a szétrebbenő strandolók felé, akik a történelmet megismételve rebbentek is szépen a hujjogást hallva. Nem így a napernyők. Rezzenéstelenül meredeztek felém, mint a lovasrohamot beváró léhűtő szuronyosok. Sikerült kettőt kikerülnöm, mire a harmadig feltartóztatni próbált, én meg egyszerűen félrerúgtam.

Sebesültek száma 1 férfi, akit a ráboruló napernyő az arcán megkarcolt. Ezután jött csak a nemulass! Várva a jogos elismerést és éljenzést, vállbaveregetést és cvikipuszit, szerényen mosolyogva hátraléptem kettőt. Hirtelen feltűnt, hogy itt mindenki teljesen pucér, és mindenki teljesen pipa.

Néhányan megragadtak és németül üvöltve ráztak, miközben én még összekötve jó öreg ernyőmmel nem igazán tudtam moccanni. Tudtam hogy itt csak a mélyen megbánó, fájdalmas tekintettel úszhatom meg a lincselést, de a felháborodott pucér tömeg lilára üvöltött pofa és egyéb zacskókkal, lengő tekékkel, annyira mulatságosan festett, hogy vigyorogtam végig. Közben megérkezett a rendőrség is, itt bevetettem a tanulatlan, ártatlan magyar figurát, aki nem is érti hogy hogy került ilyen helyzetbe, sőt semmilyen nyelven nem ért, és nem is tudja nagyon jól hogy mit is dumálnak ezek egymás között horvátul.

A sellőlányoknak sikerült közben jeleznem, hogy óvatlanul cipeljék el az ernyőt és a hozzá tartozó cókmókot, valami boldogabb öbölbe. Amikor a rendőrök elvonultak tanácskozni, hogy most mit is tegyenek, megérkezett néhány nudlista turista, akik őszintén meghatva bizonygatták hogy ez volt a nyaralásuk legszebb élménye, és  gratuláltak a landoláshoz. Mivel megkaptam a várt dicséretet, nem vártam meg a rendőrök tanakodásának eredményét, szép lassan eloldalogtam.

Így esett a nudlistákkal packázó pimasz kamikaze ernyős hős története. Valóban.

Szabadkán jártam, meglátogattam édesanyámat. A város most is olyan, mintha megállt volna az idő, akkoriban amikor eljöttünk Magyarországra. A távolságok megrövidültek, és kevesebb az ismerős arc, de a városháza a régi. Annak aki arra jár mostanában üzenem, hogy a benzin most már drágább odaát, 3G nincs és a MasterCard -ot továbbra sem szeretik olyan sok helyen mint a Visa -t.

A képek régebben készültek, Viki születésnapján:

Szombaton lovagolni voltunk, és mivel még buzog bennem a HDR fotózás újdonsága, néhány képet tematizáltam és “feldolgoztam egy kicsit”. Itt egy sorozat Anya és gyermek témakörben:

Kétségbeesés

Remény

Szabadulás

A lovaglást nagyon élveztük mindannyian, reméljük hogy gyakori program lesz, amikor Kövesdre látogatunk.

Mit is mondhatnék Anyának az ünnepségen? A tanítónénik kérték, hogy szedjünk össze néhány gondolatot. Nekem ezek jutottak eszembe:

Az Anya egy csillag, aki táncol az égen. Nekem Anya egy felbecsülhetetlen kincs. Anya olyan, mint egy álom. Mikor rossz vagyok kiabál velem, de nem azért mert nem szeret, hanem azért mert szeret. Tündérmesét olvas Nekem. Anya a legfontosabb Nekem, mert annnyira szeretem, hogy elmondani sem tudom. Ha baj van, az életét is feláldozná értem. Szokott Velem játszani. Olyan, mint egy virág, ha szomorú, akkor hullanak a szirmai és ha szomorú akkor az olyan Nekem, mintha nem élnék. Imádom Anyát. Ő a család védelmezője. Ha Ő nem lenne Én lelkileg sem léteznék. Any a legmegértőbb ember a világon. Egy ragasztó, aki összetartja a családot. Nála szebb nincs a világon. Neki Én egy cica vagyok, tudja, hogy szeretem az állatokat és legjobban a cicát. Milliószor, de talán végtelenszer szeretem.

Végül ezt a fogalmazást olvastam fel Anyának az ünnepségen:

ÉDESANYÁM

Cicukád

Néhány kép a 2008 -as budapesti Emich találkozóról. A találkozó a Beatrix panzióban kezdődött, és a Náncsi néni vendéglőjében ért véget.

Résztvevők, a teljesség igénye nélkül:

• Endrédi (Emich) Gusztáv és felesége svédországból
• Dr. Emich Michael és családja bécsből
• Dr. Emich Ákos és Csilla celldömölkről
• Ovčarić (Emich) Melinda zágrábból
• Emih Szilárd szolnokról
• Emih Abigél és párja budapestről
• Emich Szabolcs és családja budapestről