Régi kedvencem Márai Füveskönyve. A hétvégén Bogáéknál voltunk korcsolyázni (Csenge egyélűvel!), és Robival sikerült beszélgetnünk egy sort. Másnap otthon társasoztunk, raktuk a rendet, közben Márai Füveskönyve szólt hangoskönyvben. Egy két napjainkra illőt illesztenék ide. Az első, a beszélgetés margójára illeszkedik:

A hazáról és az államról:

Az orvosokról és az égtájakról

És egy nagyon vicces: Az öltözködésről.

Időközben ráébredtem a kutatók útvesztőjére, drámájára.

Felsejlett előttem az a végeláthatatlan szamárlétra, amin fel kellene másznom ahhoz, hogy saját ötleteimet kutathassam.  A legtöbb emberben születésétől kezdve bele van építve valamilyen szinten az alkotni vágyás. Bennem talán még az átlagnál erősebben él az, hogy szeretnék létrehozni valami újat. Áthozni a nemlétből ebbe a világba gondolatokat, tárgyakat, bármit.

Sokat elmélkedtem annak idején arról, hogy ha biológus lennék, vajon hogyan is képzelem a mindennapi munkámat, és hogy fogom azt a rengeteg ötletet szabadalmaztatni, azt a sok új vetületet végigkutatni.

De nem volt pénzem. Az ebédem gyakran egy sajtos kifli volt, vacsorám pedig vajas melegszendvics. Az alkalmi munkák némi segítséget jelentettek, de nem éreztem magam a helyemen, nem találtam meg az alkotás bennük.

Az első számítógépes fizetett munkám egy reklámfilm készítése volt 3D stúdióban, amit egy kiállításon bemutatott ionsugaras vékonyító berendezés modellezésére kértek. A megrendelő a Boga édesapja volt (nála végeztem lézergravírozást is…).

Ez a munka rendkívüli módon feldobott, lelkesített, hiszen alkotásról szólt. Előtte nem igazán foglalkoztam animációkkal (némi kísérlet a kollégiumban modellezésben inkább csak a szoftver próbálgatása volt). Itt teljesen szabad kezet kaptam. Annyi volt az igény, hogy mutassam be a gépet, és nézzen ki jól.

És elkezdtem alkozni, létrehozni új dolgokat. Képeket, animációt, weboldalakat, később keretrendszereket, tananyagokat… A belső önigazoló mondatom valahogy így hangzott:

• Alkotni szeretnék. Pénz híján ezt a legkönyebben a számítógépek világában tehetem meg. Amikor ebből majd sok pénzem lesz, én fogok szponzorálni biológiai kutatásokat. Olyanokat, amik nekem tetszenek!

Nos így történt, hogy nem lettem biológus. És így történt hogy látszólag még nyitva hagytam a kaput.

Reggel a városban. Busz, villamos, villamos, lábbusz.

A reggel emberei. Körülöttem, a villamoson. Megfigyelem őket. Olyanok, mint a hangulatom. Vagy a hangulatom olyan, mint ők?

Néha mindenki szép. Gyönyörű lányok, jóvágású srácokkal. Mosolygós külföldiek, megszólítanak.

Máskor rongyos hajléktalanok és élesen vihogó suhancok karcolgatnak. Vagyok én, vagyok ők, mi vagyunk?

Megfigyeltem, hogy a BKV aktuális közönsége olyan mint az aznapom. Nincs ok okozati összefüggés, valahogy egyszerre történik mindez. Mit tehetek, ha nem tetszenek az emberek a buszon?

Megkérdezhetem magamat, miért nem tetszenek, és miért vonzottam figyelmembe őket? Mit tudok ebből most én itt felismerni? Vagy egyszerűen megkeresem közülük a legszebbeket és őket figyelem inkább, máris befolyásoltam az egész napom hangulatát. Este pedig visszagondolva erre a világ manipulálásra elégedetten hátradőlhetek.

Működik!

Jobbá tudom tenni a világot!

Van egy kedvenc sci-fi regénysorozatom, amiben a főszereplő egy nagy tekintélyű,  súlyos múltú személy, és a regény egy szakaszában különös, elgondolkodtató foglalkozást űz. Ő a Holtak Szószólója. A foglalkozása abból áll, hogy az elhunyt személy családjához költözik egy időre, és sokat beszélget azokkal, akikkel kapcsolata volt a halottnak.

A legtöbb ember élete végén sok sok szálat hagy elvarratlanul. Ezek a szálak gyakran szúrnak másokat, megkötöznek, és a temetés után nincs feloldás. A szálgombolyító elhallhat, a szálak maradnak.

A Holtak Szószólója felgombolyítja ezeket a szálakat és egy beszédet készít, amit a temetésen, minden résztvevő jelenlétében elmond. Szól a halottért, a halott nevében. Elmondja a halott életét úgy, hogy lehetőleg kibogozza a gubancokat. Rajta keresztül a rokonok megértik az elhunyt mozgatórugóit, hogy miért bántott néha, miért döntött mások számára érthetetlenül. Ha jól végzi munkáját, feloldoz, elenged, megkönnyít. Hányszor érezzük azt egy egy temetés során, hogy nem lett valami lezárva, valamit nem mondtunk el, valamit nem bocsátottunk meg…

Nos ez a “szakma” valahogy most felbukkant a fejemben, a könyv egyébként számtalan továbbgondolásra érdemes ötletet sorakoztat fel, mint pl. az ikerquarkokkal történő azonnali kommunikáció, vagy az elméleti biológiát súroló aiua vektorokból építkező élő szervezetek elmélete, akiknek vezérlő aiuája a nemlétből szakad át a mi univerzumunkba, és nem utolsó sorban az értelmes, kommunikáló vírusok létezésének lenyűgöző leírása.

A könyv sorozatot  Orson Scott Card írta, a címe Végjáték.

Megnéztem az első Zeitgeist filmet, és alig várom, hogy lássam a másikat is. Azokról szól, akik a függöny mögül irányítják a sorsunkat. De mi van, ha ezt a filmet is ők csinálták? Érzékenyebbeknek, labilis világképűeknek nem ajánlott, de ha már elkezdted, nézd végig, úgy lesz kerek a történet!

2 óra agyébresztés - agymosás(talanítás) - a film jobb alsó sarkára kattintva teljes képernyőn élvezhető a mozi (3 részből áll):

A 2. fejezethez kattints ide A 3. fejezethez kattints ide