tejfel bevonva a homok szemcsénként hulló hóesésben állnak a serdülõ fák és az idõsebbek félnek a síkos tükörszerû jég hátán is megélnek a varjak a hidegben rezeg és zizeg a levél amit küldtél fájt hogy nem értem miért menni haza, az otthon várnak talán csak nincs idõ mindenkivel szeretnék találkozni veled többször mentem a hosszú úton rezgõ gondolataim szálltak a fagyott galambok mellett az az érzés is hogy többé már nem lehet õszinte a szél sem ha meleg kabátba bújok.

Emih Szabolcs Szolnok 1993. XII. 1.