Abigél Angliába utazik hosszabb időre, neki írtam az alábbiakat:

Szia Drága Abigél!

Útravalóul szeretném megosztani veled néhány kedvenc versemet, melyek sokat jelentettek nekem egykor.

Életed legnagyobb utazását kezdted most el. A nagy utazások induláskor mindig fájnak, mert valami megszakad. Nemcsak a tér, ami elválaszt, de a vasfogú idő rágja vadul a szálakat. Ne félj. A fontos szálakban nem tehet kárt, a kacatokért pedig nem érdemes búsulni.

Elindultál egy úton, és az út végén kincset lelsz. A kincs benned van, az út – tükör. Ami felbukkan az örökké tiéd marad, egy olyan erős élmény, ami szétválaszt, felemel, megerősít és erőssé tesz.

Nekem egyszer volt ilyen elindulás élményem. Amikor a tati elhagyott bennünket, szerelmes lettem, és tudtam hogy el kell hagynom a szülővárosomat. Akkor kellett elindulnunk a tengerre. A szívem megszakadt. Neked most sokkal több szorongató érzéssel kell útrakelned. Felnézek rád.

Szeretném hogy tudd, én nagyon szeretlek. Fáj ha fáj neked, és érzem milyen nehéz most… Nehéz lesz a pillanat amikor átléped a küszöböt, és nem nézel vissza többé.

Szeretném ha éreznéd, számíthatsz rám. Az élet furcsa dolgokat művel, amiket nem értünk mindig. Te is, én is a világ furcsaságai közé tartozunk. De a világ kiszámíthatattlansága mellett tudd, hogy én védelek. Gondolattal, szóval, cselekedettel. Szerencse kísérjen utadon.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosanak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását.

Weöres Sándor: ECCE HOMO

Szem: magány. Lenn út, fenn pára, át hegy cipel.

Koponya: cella. Kinn zárt, benn végtelen.

Nyitott szem ködbe húnyt. Csukott szem befele tárt.

Test: határolt alak, sas száll maga fölé.

Fáklyátlan csillag sötétben kel sötéten, a világosság királya

Weöres Sándor: FÉRFIAK TÁNCA

Valaha, valaha gyermekek voltunk. Körülguggoltuk a tüzet, hol kukorica pattogott. Ágakon lógtunk fejjel lefelé. Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha gonoszok voltunk. Megrángattuk a cica farkát, kihúztuk a bogarak lábát, marokkal téptük a virágot. Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha tiszták voltunk. És egy napon tündért láttunk a hegy felett, meztelen volt és nevetett és két kitárt lába között a Nap, a Nap emelkedett! Lestük estig, akkor szétszállt fekete köddé. Mikor hazamentünk, anyánk zokogott, hogy nincs fia többé.