Khalil Gibran: A próféta kertje

> > > Almusztafa hallgatott, a messzi dombokat nézte és a távoli levegőeget, hallgatásba rejtve felindultságát. > Egy idő múltán így szólt: > > - Barátaim és útitársaim! Szánandó az a nemzet, ‘melynek hite sok van, de vallása nincs. > - Szánandó az a nemzet, ‘melynek tagjai nem maguk szőtte ruhát hordanak, nem maguk aratta gabona kenyerét eszik, és nem maguk szüretelte szőlő borát isszák. > - Szánandó az a nemzet, ‘mely hőssé emeli a zsarnokot, és jótevőnek tartja a hódítót. > - Szánandó az a nemzet, aki álmában lenéz egy szenvedélyt, ‘melynek ébren odaadja magát. > - Szánandó az a nemzet, ‘mely nem emeli fel szavát még halotti menetében sem, saját romjain túl mást nem magasztal és nem lázad, mégha nyakát kard és tőke övezi is. > - Szánandó az a nemzet, ‘melynek államférfiúja róka, filozófusa csaló és művészete az utánzás. > - Szánandó az a nemzet, ‘mely az új urat trombitaszóval fogadja, de gúnykacajjal búcsúztatja, hogy a még újabbat ismét trombitával köszöntse. > - Szánandó az a nemzet, ahol vénségükre elnémulnak a bölcsek, míg az erősek még a bölcsőben pihennek. > - Szánandó az a nemzet, ‘mely széthasadt, és minden része nemzetnek hiszi magát. >