Egy téli napon egy bézbolsapkás fiatalember megállt egy szemeteskosár mellett egy Washingtoni plázában, elővette a hegedűjét és játszani kezdett. A munkába siető emberek nem igazán méltatták figyelemre, igaz, nem is mondta el nekik senki, mi is történik éppen.

A fiatalember napjaink egyik legtehetségesebb ifjú hegedűművésze (Joshua Bell), aki egy felbecsülhetetlen értékű hegedűn (1713 -ban készült Stradivarin), minden idők legnagyszerűbb darabjait játszotta. Nem a népszerű, aluljárókban felcsendülő darabok szóltak, hanem azok, melyeket zsenik képesek csak eljátszani, katedrálisokban, világhírű hangversenytermekben.

A furcsa fellépés a Washington post egy kísérlete volt a tömeg ízlésének vizsgálatára. Vajon a banális körülmények felismerhetővé teszik -e a szépséget - művészetet?

Megkérdeztek neves zeneszakértőket, mit gondolnak, mi történne egy ilyen kísérlet során. Azt jósolták, hogy kb 1000 emberből lesz 30 - 40 aki meg fog állni, felismeri a szépséget és legalább több percen át hallgatni fogja az örök dallamokat. A tipp szerint legalább 150 dollárt dobni fognak a srác hegedűtokjába.

Nos nem egészen így történt… Mélységes hipnózisban élünk, nem látunk és nem hallunk. Nem vesszük észre a világ gyönyörű arcát, akkor sem, ha elénk áll!

Mi is a szépség. Egy valós létező, vagy csak egy vélemény? Talán az előbbit erősíti meg, hogy az elhaladó gyerekek közül többen is maradni szerettek volna, hallgatni a muzsikát, de a felnőttek mind mind siettek…

Jó reggelt!

A teljes cikk videókkal itt (a legutolsó, gyorsított felvétel a legérdekesebb):

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/04/04/AR2007040401721.html