Emich család kalandjai

Nos így zajlott. Zanza.

Végre elérkezett az idő, amikor bejelenthetem Emich Csenge Angéla keresztelőjét!

Az élő hagyományhoz képest megkésve, az ősi hagyományhoz képest korán, Szeptember 21 -én vasárnap 11 órakor, a budapesti Bazilikában, annak Szent Jobb kápolnájában együtt lesz ismét a család.

Csenge keresztszülei Adrienn és a Dublinból érkező Szilárd lesznek.

Az eseményre minden bennünket szerető embert várunk nagyon sok szeretettel :)

Fotókért kattints IDE!

Csenge imádja a szedret, Lili pedig készséges:

Egy téli napon egy bézbolsapkás fiatalember megállt egy szemeteskosár mellett egy Washingtoni plázában, elővette a hegedűjét és játszani kezdett. A munkába siető emberek nem igazán méltatták figyelemre, igaz, nem is mondta el nekik senki, mi is történik éppen.

A fiatalember napjaink egyik legtehetségesebb ifjú hegedűművésze (Joshua Bell), aki egy felbecsülhetetlen értékű hegedűn (1713 -ban készült Stradivarin), minden idők legnagyszerűbb darabjait játszotta. Nem a népszerű, aluljárókban felcsendülő darabok szóltak, hanem azok, melyeket zsenik képesek csak eljátszani, katedrálisokban, világhírű hangversenytermekben.

A furcsa fellépés a Washington post egy kísérlete volt a tömeg ízlésének vizsgálatára. Vajon a banális körülmények felismerhetővé teszik -e a szépséget - művészetet?

Megkérdeztek neves zeneszakértőket, mit gondolnak, mi történne egy ilyen kísérlet során. Azt jósolták, hogy kb 1000 emberből lesz 30 - 40 aki meg fog állni, felismeri a szépséget és legalább több percen át hallgatni fogja az örök dallamokat. A tipp szerint legalább 150 dollárt dobni fognak a srác hegedűtokjába.

Nos nem egészen így történt… Mélységes hipnózisban élünk, nem látunk és nem hallunk. Nem vesszük észre a világ gyönyörű arcát, akkor sem, ha elénk áll!

Mi is a szépség. Egy valós létező, vagy csak egy vélemény? Talán az előbbit erősíti meg, hogy az elhaladó gyerekek közül többen is maradni szerettek volna, hallgatni a muzsikát, de a felnőttek mind mind siettek…

Jó reggelt!

A teljes cikk videókkal itt (a legutolsó, gyorsított felvétel a legérdekesebb):

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/04/04/AR2007040401721.html

A város szívében dolgozva minden nap délben a bőség zavarától kűzdve tipródunk.

A környéken minden kis utca, pince, sugárút hemzseg a legkülönbözőbb etetőhelyektől. Éhes csordaként általában rá rá cuppanunk egyikre, és amíg nagyot nem csalódunk, maradunk is ott.

Jártunk így a “görög” -el, ahol 900 Ft -ért bármennyit lehetett a tányérra pakolni - itt főleg húsételek voltak.  A pénteki húsmentes napot sokáig a Luigi -ben ütöttük el, ahol nagyon finom volt a rántott sajt, persze a konda kevésbé bigott tagjai is megtalálták a számításukat.

A nevesebb teraszos éttermek menüje is vonzó kínálatot jelent, és néhány nemzetközi gyorsétterem is gyakori célpontunk. Az indiai, a török és legújabban a mexikói is kínál olyan csemegéket, melyekre időnként rámozdulunk.

Utóbbi időben a “salátás” a kedvencünk - egy nagyon pici hely, ahol csak nagyonegészségeszöldségeseket lehet enni. A zöldek frissek, az egytálak nagyon egyben vannak, törzsvendégek lettünk. A címét nem árulhatom el, mert nem fogunk elférni ha más is odajár :)

Régi kedvencünk az “üveg” volt, de egyre gyengébb minőségével elüldözött minket. Ma viszont valahogy eszembe jutott hogy megnézem hogy is vannak. A hely teljesen átalakult, “bodza” lett a neve. És nem csak a neve. Kapható bodzaszörp, bozás süti, bodzaméz, és így tovább.

 A hely nem csak nevében lett új, teljesen átalakították. Először is jóval több az asztal, és sokkal áttekinthetőbb a krétával írt menü. Az ételek neve vidám, az ízek pedig rendben vannak. Egy málnalevest ettem tökfőzelékkel és hozzá egy remek bodzaszörpöt hörpöltem melybe friss mentalevél volt törve, citromkarikákkal és szőlővel. I’ll be back!