Tudod, az a lényeg, hogy ha tisztán, előzetes gondolatoktól mentesen lépsz be a pillanatba, akkor megteremted azt, aki vagy, ellenkező esetben csak újra eljátszod azt, aki valaha voltál.

Úgy éled meg az életet, az örökös és végeérhetetlen teremtés folyamatát, mintha csakis újrajátszásból állna!

De hogyan utasíthatja el bármelyik józan, racionális ember, hogy a korábbi tapasztalatára támaszkodjon? Hát nem teljesen normális, hogy mindent előszedünk a szóban forgó témáról, amit csak tudunk, aztán válogatunk közülük?

Lehet, hogy normális, de semmiképp sem természetes. Azt tekintik normálisnak, ahogy valamit rendszerint elvégeznek. Ám akkor vagy természetes, amikor megpróbálsz nem „normális"-an reagálni!

A természetes és a normális nem ugyanaz. És bármelyik adott pillanatban eldöntheted, normálisan - az általános norma szerint - cselekszel, vagy úgy, ahogy természetesen jön.

Bizony mondom néked: semmi sem természetesebb, mint a szeretet.

Ha a szeretet vezérli a cselekedeteidet, akkor természetesen fogsz cselekedni. Ha félelemmel eltelve, sértődötten, ingerülten reagálsz, akkor viselkedhetsz ugyan normálisan, természetesen azonban semmiképp.

Az előző bejegyzéssel szerintem remekül egybevág az alábbi részlet :)

Mindenkinek aki inkább a szívére hallgat…

Akkor mondd el nekem még egyszer, hogy miért kerül olyan sok időmbe létrehozni a választott valóságot ?

Számos oka van. Mert nem hiszel benne, hogy a tiéd lehet, amit választasz. Mert nem tudod, hogy mit válassz. Mert folyamatosan megpróbálod kitalálni, mi lenne számodra a „legjobb". Mert jó előre biztosítékot követelsz, hogy valamennyi választásod „jó" lesz. És mert minduntalan meggondolod magadat!

Ne igyekezzek kitalálni, mi a legjobb nekem?

Igencsak viszonylagos, hogy mi a legjobb; több száz változótól függ. Ez nagyon nehézzé teszi a választásokat. Egyetlen szempontra kellene tekintettel lenned, amikor döntést hozol: megfelel ez annak, Aki Vagyok?  Azt jelenti-e, Aki Akarok Lenni?

Az egész élet ilyen kinyilatkoztatásokból áll. Mert minden azon múlik, hogy lehetőség, vagy választás révén jön létre.

A választás alapján élt élet: tudatos cselekedet. Akció. A lehetőség alapján élt élet: tudattalan sodródás. Reakció. Amikor „újrajátszol" valamit, összegzed a bejövő adatokat, rákeresel a memóriatárolódban az ugyanilyen hasonló tapasztalatodra, és ugyanúgy cselekszel, ahogy korábban. Az elme műve, nem a léieké. … Ez aztán a válasz!  De hogyan hallgassak a telkemre?  Honnan tudhatnám, mit hallok? A lélek érzelmekkel beszél hozzád. Hallgass az érzelmeidre. Kövesd az érzelmeidet. Tartsd becsben az érzelmeidet.

Érdekes… Nekem inkább úgy tűnik, hogy pontosan az érzelmeim becsben tartása miatt kerülök örökösen bajba.

Mert „baj"-nak tekinted a fejlődést, az egy helyben ácsorgást pedig biztonságnak.

Bizony mondom néked: az érzelmeid soha nem sodornak „bajba". Az érzelmeid jelentik az igazságodat.

Ha olyan életet akarsz élni, melyben sosem követed az érzelmeidet, ám valamennyi érzésedet átszűri az elméd gépezete, csak rajta. Dönts az elméd helyzetelemzés alapján. De ne számíts túl sok örömre egy ilyen tákolmányban, annak megnyilvánulására végképp ne, Aki Valójában Vagy.

Hogyan oldhatnám meg azokat az egészségügyi nehézségeket, amelyekkel szembekerülök?  Már egész életemre elegendő rémes nyavalya áldozata voltam. Miért kell így történnie ?

Először is tisztázzunk valamit… Azért történik így, mert szereted a rémes nyavalyáidat. A legtöbbjüket mindenesetre. Arra használod őket, hogy bámulatos önsajnálatot érezzél, és magadra irányítsd a figyelmet. És ha nagy ritkán nem rajongsz értük, az csak azért eshet meg, mert túlságosan sokáig tartanak. Sokkal tovább, mint gondoltad volna, amikor megteremtetted őket.

Szögezzük le, amit már valószínűleg tudsz: minden betegség a te teremtményed. Már a hagyományos módszerekkel gyógyító orvosok is látják, hogyan teszik magukat beteggé az emberek. A legtöbb ember persze tudattalanul műveli ezt (még csak nem is tud róla !  ), így, amikor megbetegszik, fogalma sincs, mi ütött belé. Úgy érzi, mintha valami megtámadta volna, nem pedig úgy, hogy ő tett valamit magával.

Hiszen az emberek többsége minden tudatosság nélkül halad át az életen, és nem egyszerűen csak az egészségügyi kérdések és következményeik tekintetében.

Az emberek dohányoznak, és csodálkoznak, hogy miért kapnak rákot.

Az emberek állatokat és zsírt fogyasztanak, és csodálkoznak, miért kapnak trombózist.

Az emberek dühvei eltelten töltik az egész életüket és csodálkoznak, hogy miért kapnak szívrohamot.

Az emberek versengenek más emberekkel - könyörtelenül és hihetetlen feszültségben -, és csodálkoznak, hogy miért kapnak agyvérzést.

Mindezen jelek ellenére nem is olyan nyilvánvaló igazság az, hogy a legtöbb ember szorong a halál miatt.

A szorongás a szellem tevékenységének legrossszabb formája - közel áll a gyűlölethez, mely a leginkább önromboló indulat. A szorongás céltalan. Elvesztegetett szellemi energia. Továbbá biokémiai reakciókat is létrehoz, melyek károsítják a testet, és betegségek sokaságát idézik elő.

Az egészség szinte azonnal javulni fog, ha véget ér a szorongás.

A szorongás annak az elmének a tevékenysége, mely nem érti meg Hozzám fűződő kapcsolatát.

A gyűlölet a legkártékonyabb szellemi állapot. Megmérgezi a testet, és gyakorlatilag visszafordíthatatlanok a hatásai.

A félelem mindannak az ellentéte, ami vagy, így ellentétesen hat a szellemi és a fizikai egészségedre. A félelem felnagyított szorongás.

Szorongás, gyűlölet, félelem - az ivadékaikkal: a nyugtalansággal, a keserűséggel, a türelmetlenséggel, a gorombasággal, az elítéléssel és az elmarasztalással együtt - a sejtek szintjén támadja a testet. Ilyen feltételek mellett nem maradhat egészséges a test.

Hasonlóképpen - bár valamelyest kisebb mértékben - az önteltség, a gőgösség és a kapzsiság is fizikai betegségekhez vezet, vagy legalábbis a jó közérzet hiányához.

Először minden betegség az elmében jön létre.

Erről a részről a Bruce allmighty (A minden6ó) című vígjáték jut eszembe, melynek voltak nagyon frappáns jelenetei. Ez a rész az első könyv vége:

Ne érezd magad elhagyatottnak. Én mindig veled vagyok. Ha kérdéseid vannak - és tudom, már most is vannak, és továbbra is lesznek -, tudd, hogy szólíthatsz, és én válaszolok. Ehhez nincs szükséged erre a formára.

Nem ezen az egyetlen módon szólok hozzád. Figyelj Rám a lelked igazságában. Figyelj Rám a szíved rezdüléseiben. Figyelj Rám az elméd csendjében.

Hallj meg Engem mindenütt. Valahányszor kérdésed támad, tudd, hogy már válaszoltam rá. Aztán nyisd a szemed a világra. A válaszom ott lehet a másnapi újság egyik cikkében. Egy éppen megírt szentbeszédben. A legújabb filmben. A dalban, amelyet tegnap komponáltak. A szavakban, amelyek elhagyják szeretteid ajkát. Egy hamarosan megjelenő új barát szívében.

Az Igazságom szólal meg a szél suttogásában, a patak csörgedezésé-ben, a vihar dörgésében, az eső mormolásában.

Ott van a föld súlyában, a liliom illatában, a Nap melegében, a Hold vonzásában.

Az Én Igazságom - és a legbizonyosabb segítséged a szükség óráiban - fenséges, mint az éjszakai ég, egyszerű és lefegyverzően bizalomteli, mint a csecsemő gőgicsélése.

Hangos, mint a szív dobbanása - és csendes, mint a Velem együtt vett lélegzet.

Nem hagylak el, nem tudlak elhagyni, mert te vagy az Én teremtményem, az én művem, az én lányom, az én fiam, az én célom, vagyis az én…

ÉNEM.

Szólíts tehát, ahol és amikor úgy érzed, hogy elhagy a békesség, ami Én vagyok.

Mert ott leszek.

Az Igazsággal.

A Fénnyel.

És a Szeretettel.

Csenge egyre ügyesebben rajzol. Az első rajzain csigák voltak a főszereplők, mostanában fagyit szeret rajzolni, ami úgy néz ki mint egy csiga :) A másik motívum a villám. A Kis Hableányban nagyon szereti azt a részt, amikor Erik hajója viharba keveredik, és villámlik. Ilyenkor összebújunk és együtt félünk a villámoktól. Akár papírra vagy krétával betonra, jujj jujj felkiáltásokkal villámokat szór szerteszét…

Egy aranyos rész a könyvből (ld. cím):

A mama belép a szobába, és az asztalnál találja a kislányát, amint a nyelve hegyét kidugva elmélyülten rajzol.

• Mit rajzolsz, drágám ?  - kérdezi a mama.
• Istent, mama - válaszolja csillogó szemmel a kislány.
• Ó, édesem, igazán aranyos ötlet - mondja a mama. - Csak hát igazából senki nem tudja, milyen Isten.
• Várjatok egy kicsit - mondja a kislány —, mindjárt befejezem !